Temetkezési szokások koronként

Az elhunyt földi maradványairól mindenhol és minden időben nagy körültekintéssel gondoskodtak. A különböző kultúrákban az elhunytat a kiválasztott személyek megmosdatták, ünneplőbe öltöztették, gyakran kifestették, s olyan testtartásba helyezték, amelyet társadalmi rangja az adott kultúrában megkövetelt.

Kultúránként más és más anyagba: textíliába, gyékénybe, fakéregbe, kivájt fába, kő- illetve fémtartóba rakták az elhunytat. A koporsó kettős rendeltetésű: egyrészt védi a holttestet, másrészt védi az élőket a halottól.
A temetkezési szokások is rendkívül változatosak. Európában megszokott a földbe temetkezés, de ez a szokás a világ más részein nem általános.

Az elhagyásos temetkezési mód talán a legprimitívebbnek mondható. A vándorló népek a halottat, de a haldoklót is az elhagyott táborhelyen, a kunyhójában, sátrában sorsára hagyják.

Kitevéses temetkezéskor a tetemet az élők köréből eltávolítva az időjárásra és a természetre bízzák. Idetartoznak az indiai temetési helyek, a hallgatás tornyai. Vallásuk tanítása szerint minden, ami a halállal kapcsolatos, tisztátalannak számít. A holttest nem kerülhet kapcsolatba a tiszta elemnek számító földdel, vízzel és tűzzel. Így a tetemet a hallgatás tornyaiba teszik a keselyűk martalékául. A hengeres, magas fallal körülvett építmény belsejében három sorba helyezik el a halottakat. Alulra a gyermekeket, középre a nőket, felülre a férfiakat fektetik. Az építmény a központi aknája felé lejt, a tisztára rágott csontok ennek következtében lepotyognak az aknába, ahol mésszel és foszforral keveredve elporladnak, majd az eső az egészet a föld alatti csatornákba mossa. Ezekbe a tornyokba csak a halottszállítók léphetnek be.

A földbe temetkezés szokására utaló jeleket már a középső kőkorszakból találtak Európában és földünk más részein, ahol a talajviszonyok ezt lehetővé tették. A legtöbb helyen igyekeztek megóvni a testet a ránehezedő föld súlyától, ezért igen gyakoriak a fülkés és a padmalyos sírok.

Az ókori egyiptomiak hite szerint a holtaknak szükségük van lakhelyre, ezért építettek olyan sajátos sírhelyeket, mint a piramisok, sziklasírok. A díszítésekkel – domborművek, falfestmények – az elhunyt megszokott környezetét igyekeztek megvalósítani. A sírkamrában elhelyezett szobrok – melyek szolgákat ábrázoltak munkavégzés közben – arra voltak hivatva, hogy a halottat a másvilágon „ellássák”. Feltámadáshitük nem a test feltámadására vonatkozott, a holttest bebalzsamozása, mumifikálása azért történt, hogy ha a léleknek szüksége lenne rá, akkor rendelkezésre álljon. Nemcsak a fáraókat, minden egyiptomi polgárt bebalzsamoztak. A balzsamozás egy átlagmunkás kéthavi bérébe került, és további kéthavi bért kellett fizetni a maszkért. Már i.e. 2950-ben ismerték a balzsamozást, melynek tudománya apáról fiúra szállt, de leírni nem volt szabad.